Avagy az érzés, amikor a könyvem megjelenik…
Ez a bejegyzés nem Cathyről szól. Nem egy társadalommal szembeni kritika, és még csak nem is egy kis könnyed szexi egyperces. Most a saját érzéseimet szeretném megosztani veletek. Hamarosan megjelenik a második könyvem, A szabad akarat határa. Ez egy roppant feszült időszak, és valószínüleg az első pár olvasói visszajelzésig egyre stresszesebb leszek.
Amikor megírtam az első könyvet gyakorlatilag semmi veszteni valóm nem volt, vagy szeretik majd az olvasók, vagy nem. Számítottam hidegre és melegre egyaránt. Aztán jött a meglepetés, gyakorlatilag aki olvasta, szinte mindenki, kivétel nélkül szerette. Ez valami csodálatosan megható érzés volt. Nagyon hálás vagyok érte, hiszen korábban még csak a közelében sem voltam semmi olyan foglalatosságnak, ami csak egy kicsit is hasonlított volna egy könyv megírásához.
Na de ezután jött a fekete leves, ahogy szokták volt mondani. Ugyanis, meg kellett írni a történet folytatását. Aki olvasta ‘A szabad akarat játékát' bizonyára érti, hogy miről beszélek, amikor azt mondom, hogy igazán fordulatos volt az első rész. Na de ha már szinte minden témát kimerítettem, akkor vajon miről fog szólni a második rész? Lesz annyi történetem, hogy még egy könyvet összehozzak belőle? Mi van, ha időközben elfogy a mondandóm? Nem adhatok ki félmunkát.
Így kezdődött a második könyv megírása. Persze mindenkit megnyugtathatok, hiszen Fortuna asszony mellém szegődött és az ihlet szikrái ki-ki pattantak. Történet és könyvvastagság szerint sikerült meghaladni az első részt. Míg az 256 oldal volt, a folytatás immár 384 oldal lett. Szép munka, dícsérhetném magamat, de ehelyett teli vagyok kérdéssel és dilemmával. Míg az első résznél nem volt tét, itt már bizony van.
Azt mondják, egy könyvet mindenki meg tud írni, de a második könyv dönti el, hogy helyed van-e a pályán. És ha már kísértjük a sorsot, kísértsük rendesen, mert sokmindennel szakítottam ám azok közül, ami az elsőre jellemző volt. Bár hiszem, hogy annak is komoly mondanivalója volt, mégis könnyedebb formában találta meg a kifejeződést.
A szabad akarat határa teljesen más hangvételű lett. Ez már nem az élet rózsaszín oldala, itt nem kedvünkre kalandozunk egy ismeretlen világban. Sokkal mélyebb érzéseket dolgoz fel, ahol nem minden szép és jó. Fájdalom, buktatók, bűntudat és már-már a teljes összeomlás. Sokkal lassabban ment az írás. Egyrészről a nyomás miatt is, hiszen szívből vágyom, hogy ezt a könyvet is nagyon szeressétek. A másik ok ami az írást bonyolította, az maga a történet volt. Ahhoz, hogy hiteles legyek mélyen bele kellett élnem magam Cathy éppen aktuális lelkivilágába. Gyakorlatilag vele együtt sírtam, amikor fájdalmat okoztam neki. Könnyekkel küszködve klimpíroztam a billentyűzetet.
Olyannira sikerült Cathyvé válnom, hogy a könyv végére -bár kicsit más okból- az én életem is tönkre ment. Képtelen voltam akár egyszer is végigolvasni a saját kéziratomat. Szerencse, hogy már készen volt, és így elindult az útján. Amikor Judit - a szerkesztőm- visszaküldte, kétes érzelmekkel nyitottam meg. (tudni kell, hogy nem az elejétől a végéig, hanem itt is - ott is írtam a könyvet) Vajon egyben van egyáltalán a sztori? Hiszen még csak végig sem futottam. Egy órán keresztül csak néztem a címet. Háromszor kattintottam a görgőre, de a kezem nem vette az agyam utasítását. Képtelen voltam belekezdeni. Éhes voltam, pisilnem kellett, gyakorlatilag minden kifogást sikerült megtalálnom. Olyan voltam, mint a kisfiam, aki az esti lefekvés előtt még mindent megpróbál, csak hogy késleltesse az elmaradhatatlant. Mély levegőt vettem, és nekifogtam. Mondanom sem kell, az előszót végigbőgtem. Utána viszont magábaszippantott a történet, és elfelejtettem mindent. Jelentem, a sztori egyben volt, és nem tudom, hogy szabad-e ilyet mondani, de imádtam. Ugyanakkor a lényeg nem az, hogy nekem tetszik-e. Ti olvasók vagytok, akik majd megítélitek. Nektek készült.
Fogadjátok olyan nagy szeretettel, mint az első részt.
